News




















































































Ádám Christopher

A megsárgult imakönyv, az emlékezet és a történelmi rekord
Magyar Krónika, 2003. február 2, 4. oldal.

Dobozok teli vaskos, keményborítós könyvek közül váratlanul került elõ egy megsárgult és rossz állapotban lévõ barna könyvecske, egy imakönyv. A sûrûn nyomtatott lapok már estek ki a könyvbõl és a már ragasztószalaggal összekötözött oldalak is kezdtek szétesni. Elsõ ránézésre semmi különöset nem lehetett volna megjegyezni, de közelebbrõl már láttam, hogy ez a könyv 1957 januárjában, Montreálban jelent meg és a magyar menekültek számára nyomtatták. A történelmi összefüggésben már egyre értékesebbé vált a jelentéktelen füzet.

A sárgult lapokat forgatva kiderült, hogy az iratot a Société St.-Jean-Baptiste nyomtatta magyar nyelven, részben azért, hogy "nos fréres Hongrois du Canada" (kanadai magyar testvéreink) sikeresen beilleszkedjenek a kanadai és Québec tartományi katolikus életbe, valamint, hogy hasznos, illetve praktikus tanácsokat és "útbaigazítást" nyújtsanak a nagyszámban érkezõ menekülteknek. A St.-Jean Baptiste Társaság, amely az un. québeci "Csendes Forradalom" után már egyre inkább a francia-kanadai nacionalizmus felé hajlott, nem jelentéktelen missziót láthatott az új kanadai-magyarokban és nagy hangsúlyt helyezett a katolikus élet folytatására az új otthonban is. A 100 spirituális jellegû oldal imákat és énekeket tartalmaz, de ezután észrevehetõen megváltozik a téma és immár a földi ügyekkel foglalkozik.

Négy parancsolattal az "új életet kezdõknek" azt tanácsolják, hogy mindenképpen jelentkezzenek a legközelebbi plébániánál, és annak iskoláinak adakozzanak nagylelkûen, rendszeresen vegyenek részt a Szentmisén, (akkor is, ha franciául vagy angolul van) és mindenképpen utasítsák vissza a Kanadában nagyszámban muködõ "erõszakos" más felekezeteket és azoknak nyomtatványait égessék el azonnal, tétovázás nélkül. Úgy tûnik, hogy a könyv írói attól tartottak, hogy a több tízezer magyar kiesik az Egyházból és talán még drasztikusabb esetben egy más vallási közösség becsalogatja õket. Ezért az imakönyvbõl 12,000 ingyenes példányt osztogattak.

A XXI. században ez a jelentéktelennek tûnõ füzet a történelmi rekord része. Arra derít fényt, hogy hogyan viszonyultak a katolikus francia-kanadaiak az új emigránsokhoz és hogy milyen formában látták ennek a kelet-európai csoportnak beilleszkedését a befogadó országban. Továbbá a nyomtatvány arra is rámutat, hogy még az ötvenes években milyen közös értékrend köré kongregált a québeci társadalom és hogy mára a társadalom milyen mértékben változott.
A történetnek van egy másik oldala is, amelyet magyar szemszögbõl nézünk. A menekült magyarok hogyan helyezték el a diaszporában lévõ magyar közösségek pilléreit egy idegen, messzi és talán intimidáló országban? Ezt az információt talán legjobban fennmaradt memoárokból, jubileumi kiadványokból és ahol lehet, még élõ, a történet aktív résztvevõitõl lehet összegyûjteni.

A történet persze nem 1957-ben kezdõdik, hanem még a második világháború elõtt, amikor a huszas évek végén Magyarországról számottevõ bevándorlási hullám érkezett Montreálba. Ez a korszak kissé homályossá vált és inkább a távoli múltban foglal helyet, hiszen a jelentõsebb, 1956 utáni emigrációs hullám és a közösség ezt követõ átalakulásának árnyéka borult reá. De manapság népszerû lett a jubileumi ünneplés és a mindig ott rejtõzködõ feledés veszélye ellen a gyökerek utáni kutatás és tárgyak gyûjtögetése a modern kultúrában központi szerepet játszik.

A huszas évek második felében helyezték el a helyi magyar közösség alapköveit és így talán már érthetõ, hogy miért van az a jelenség, hogy napjainkban több intézmény ünnepli egyszerre 75 éves jubileumi évfordulóját. 2002-ben az Elsõ Magyar Református Egyházközség és a Hungaria Társadalmi Klub tartott megemlékezõ programot. Idén pedig a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség tekint vissza a 75 éves múltra, hiszen 1928-ban hangzott el Montreálban elõször magyar katolikus közösségen belül a Szentmise. Ezeket a kezdeti éveket kutatni mindenekelõtt az 1978-ban nyomtatott 50. Jubileumi ünnepekre kiadott évkönyv segítségével lehetséges.

Megmaradt fényképek, kiadatlan archivumi dokumentumok és még akár egy rongyos imakönyv is forrásanyagként rendkívül fontos helyet foglal el a történelmi feljegyzésekben. H.V. Nelles történész is ezt tapasztalta, amikor The Art of Nation-Building címû munkájában azt kutatta, hogy 1908-ban milyen programokon és nyílvános rendezvényeken keresztül emlékeztek meg Québec város 300 éves jubileumáról. Nelles ezt a tanulmányát egy fiatal lánynak emlék-dobozával kezdi, amely tele van írásokkal, fényképekkel, korabeli hírdetésekkel és jegyzetekkel. Tehát a történetet egy különös szemszögbõl tekintjük-- egy fiatal lány meséli el az olvasónak, hogy milyen mély nyomot hagyott benne az 1908-as nagyszabású megemlékezés.

Manapság állandóan harcolunk a feledés ellen és ezért van egyre több jubileumi ünnepség és emiatt gyûjtögetünk és értékelünk egyre jobban jelentéktelennek tûnõ tárgyakat a múltból. Lehet, hogy az iskolai történelem órák nem túlságosan népszerûek, de az egyéni és közösségen belül történõ visszaemlékezés (egy fajta populista, vagy "néptörténelem") fontos helyet foglal el a társadalomban. A történelembõl szertartás lesz, hol egyszer tüzeket gyújtunk, amelynek lángjai, fényei és melege biztosít a feledés ellen, máskor pedig egyszerûen elsárgult fekete-fehér fényképeket kutatunk elõ és keretezünk be elõször több évtized után.

Emlékezetünk szelektív természetû—arról, amirol inkább nem emlékezünk, azt nyomban ki is töröljük a múltból. Iyen formában a történelem leginkább egy válogatás, amely egy társadalom jelenlegi értékeit tükrözi. Így emlékezhetünk meg Henri Gaboury papról, aki a magyar katolikus közösséget irányította a harmincas évek elején és akirõl tudjuk, hogy esténként hosszú órákat töltött a magyar nyelv elsajátítása érdekében. Ezért van az, hogy a történelemben kutatunk olyan értékek után, amelyek ma is fontosak számunkra és amely iránytûként szerepel a jelenben.

Akár egy képeslap, akár egy memoár vagy akár egy dobozok alatt régelfelejtett imakönyv megengedi, hogy a homályos, közös múltból egy szelektív képet alkossunk. Azt, amit pedig nem találunk meg, vagy az a történet, amelyrõl inkább kollektívan nem emlékezünk, azt pedig örök sötét feledésre ítéljük.