Ádám
Christopher
Konzervatív fordulat
Kanadában
Stephen Harper nyerõ
stratégiája az volt, hogy mindennap új,
konkrét és megvalósítható
választási ígéretet tett
Magyar Nemzet, 2006.
január 25. (6. oldal)
Január 23-án történelmet írtunk
Kanadában a parlamenti választásokon. A
sokéves liberális uralom után ismét
konzervatív (kisebbségi) kormánya lesz az
országnak. Ám Kanadában nem könnyû
feladat konzervatív politikusnak lenni. Az elmúlt
száz évbõl hetvenben liberális
kormánya volt az országnak. Utoljára 1988-ban
nyertek választást Kanada konzervatívjai,
és azóta négy egymást követõ
voksolást veszítettek el.
De hogyan is nyerhetett választást a jobboldal, amikor a
liberális vezetésû Kanada gazdasága az egyik
legerõsebb a nyugati világban, és amikor a
munkanélküliség mélyponton van?
Az mindenképpen segített, hogy Stephen Harper
konzervatív miniszterelnök-jelölt nyíltan
beszélt az általa elképzelt
jövõrõl és leendõ
kormányának konkrét teendõirõl.
Ezzel sikeresen megkülönböztette magát a 67
éves Paul Martin miniszterelnök által vezetett
liberális párt politikai
filozófiájától, és
mérsékelt-középpárti
alternatívát nyújtott a
választópolgároknak. Harper sikere annak
köszönhetõ, hogy megteremtette az
összefogást a nyugat-kanadai
keresztény-konzervatívok, a kelet-kanadai
„vörös konzervatívok”, és Québec
tartomány francia lakossága között. Felismerte
azt, hogy pártja kizárólag egy ilyen jellegû
koalícióval nyerhet választást
Kanadában.
Kanada politikai kultúrája eltér mind az
európai, mind pedig az amerikai hagyományoktól,
éppen ezért megtévesztõek lehetnek a
„konzervatív” és „liberális” jelzõk.
Pédául egy kanadai liberális politikus
közös nevezõre juthat egy európai
liberálissal, ha az
esélyegyenlõségrõl, az
abortuszkérdésrõl, a nemzeti
kisebbségekrõl vagy az egynemûek
házasságáról beszél. De ha az
államapparátusra, a privatizációra, az
állam szerepére és a hazafiasságra
terelõdik a szó, akkor egyhamar kiderül az
európai politikus számára, hogy a kanadai
liberális erõteljesen államcentrikus
felfogást képvisel. A kanadai liberális
párt politikájának alapja a kiterjedt, erõs
és centralizált államszerkezet. Az
egészségügyben és az oktatásban a
liberálisok kemény, a privatizáció ellen
hadakoznak. Ami a kultúrát illeti, a liberális
kormányok jelentõs pénzt pumpáltak a
közszolgálati televízióba és
rádióba, valamint szubvenciókkal
támogatták Kanada etnikai kisebbségeinek
örökségmegõrzõ
intézményeit. A liberálisok
próbálták megkülönböztetni az
országot a szerintük jobboldalibb Egyesült
Államoktól, és ez irányú
törekvéseikbõl kinõtt egyfajta baloldali
nacionalizmus, ami erõs államra, Kanada hivatalos
kétnyelvûségére, a
multikultúrára és az ország
szociálliberális értékeire épül.
A kanadai liberális párt egyik legfontosabb elvét,
nevezetesen azt, hogy a közösség fontosabb, mint az
egyén, éppen konzervatív forrásokból
merítette. A kanadai konzervatív párt az angol
tory- felfogásra épült, amely hirdeti, hogy a
mindenkori kormány, valamint a felsõbb osztályok
erkölcsi kötelezettsége, hogy a
közösséget és a „közös jót”
szolgálja. Kanadában ezt a politikai irányzatot
„vörös konzervativizmusnak” nevezik: ez a politika
történetesen az állami intézmények
kiépítését támogatta.
Az 1960-as évektõl a liberálisok mellett
vörös konzervatívok egyre inkább azok lettek,
akik ugyan konzervatív értékeket vallottak, de a
társadalmi kérdésekben inkább
szociálliberális álláspontokat
képviseltek. A mai konzervatív pártban, amely
ennek az irányzatnak ma platformot teremt, a vörös
szárny mellett egy másik, ennél erõsebb
irányzat is létezik, nevezetesen a „kék”
konzervativizmus. A kékek a hagyományos keresztény
értékeik miatt sokszor gyanakvóan szemlélik
az államapparátust, amelyben szerintük
túlsúlyos a szociálliberális
értékrend. A fõleg nyugat-Kanadában
élõ kék konzervatívok
családcentrikus értékrendet képviselnek,
decentralizáltabb országot szeretnének,
közelebbi kapcsolatokat az USA-val, és egy olyan
államot, amely visszahúzódik a
társadalomból, és kevésbé van jelen
a mindennapi életben. Stephen Harper mindig is a párt
jobbszárnyához húzódott, bár
manapság inkább a pragmatizmus és
mérséklet jellemzi.
Harpernek leckeként szolgált a 2004
júniusában tartott parlamenti választás,
amelyen pártja azért veszített a
liberálisokkal szemben, mert a lakosság
szélsõjobboldalinak és radikálisnak
tartotta a konzervatívokat, és a párt
vezetõjét. Paul Martin liberális
miniszterelnök sikeresen rájátszott erre a
félelemre a 2004-es választáson, és
ezért a pártja körüli sikkasztási
botrány ellenére kisebbségi kormányt
alakíthatott. De ugyanez a lejárató kampány
a 2006-os választáson már nem
mûködött. Bár a konzervatív vezetõ
kevésbé karizmatikus, a liberálisok által
terjesztett rémkép egyszerûen nem egyezett azzal a
nyugodt vezetõvel, akit rendszeresen látunk
családapaként, két kiskorú
gyermekével valamint feleségével, és aki
fiával hokimeccsekre jár. Harper a kampány
során többször kijelentette, hogy kormánya nem
fog szigorítani az abortusztörvényeken, attól
függetlenül, hogy számos konzervatív
képviselõ ellenzi ebbéli
álláspontját. Ezenkívül, bár
Harper is ellenzi az azonos nemûek
házasságát és a házasság
fogalmának új értelmezését (mely
szerint ez két személy, és nem pedig csak egy
nõ és egy féri között
köthetõ), a hagyományos definíció
visszaállítása nem lesz a konzervatív
kormány legfontosabb prioritása. Harper, aki
hívõ keresztény, és rendszeresen jár
családjával egy újkeresztény templomba,
felismerte annak veszélyét, hogy ha néhány
társadalmi kérdésben kifejtett
véleménye miatt „szélsõségesnek”
maszkírozzák, akkor ismét elveszítheti a
választásokat.
A konzervatívok számára a másik
kínos téma a nacionalizmus volt. A liberális
párt az érzelmekre ható hazafiasságra
alapozta kampányát, és azzal vádolta
Harpert, hogy titkos kapcsolatai vannak amerikai jobboldali
szervezetekkel. És hogy egy konzervatív gyõzelem
Kanadát kiszolgáltatná George Bushnak. Ezzel
szemben amikor egy újságíró
megkérdezte a kampány elején, hogy szereti-e
Kanadát, Harper kitérõen csak annyit mondott,
õ mindig azt gondolta, hogy Kanada remek ország. De a
kampány második felében már formába
lendült: „Családom hat generáció óta
kanadai zászló alatt él. Országszerte
vannak barátaim és rokonaim, és gyermekeim is a
zászló alatt nõnek fel. Családi
vállalkozásunk is mindig kitûzte a kanadai
zászlót” – fogalmazott.
Harper jelezte azt is, hogy konzervatív értékek
mentén fog kormányozni. Például ellenzi a
kiotói egyezményt, növelné a kanadai hadsereg
létszámát, javítana a Kanada és
Amerika közti kapcsolatokon, és
megerõsítené a hagyományos
angolszász szövetséget Kanada, az Egyesült
Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália
között. Ezenkívül szigorítana a
büntetõjogi törvényen, tervei szerint
tízéves minimum-börtönbüntetést
kapna bárki, aki fegyverrel követ el
bûncselekményt. Ezt az ígéretet éppen
akkor tette, amikor Kanada városaiban – különösen
Torontóban – hirtelen megnõtt a gyilkosságok
száma.
Két másik, konkrét ígéret is
rendkívül népszerûnek bizonyult. A
kampány elsõ napjaiban Harper kijelentette, hogy egy
konzervatív kormány csökkentené a kanadai
áfát, a jelenlegi 7 százalékról 5
százalékra. Ez olyan adócsökkentés
lenne, amelynek hatását mindenki érezhetné
minden egyes vásárláskor. A másik fontos
konzervatív ígéret pedig az volt, hogy 1200
dollárt adna a szülõknek minden hat
évnél fiatalabb gyermek után, mely pénzt a
szülõk például a napközi otthon
költségeinek fedezésére
fordíthatnák. Ezzel szemben a liberálisok
államilag szubvencionált napközi programokban
szeretnének több helyet létesíteni. De a
konzervatívok azt akarják, hogy a szülõk
választhassanak, ne pedig az állam mondja meg, hogy
hová küldjék gyermekeiket.
Harper nyerõ stratégiája az volt, hogy minden- nap
egy új, konkrét és
megvalósítható választási
ígéretet tett. A kampány elsõ
felében a liberálisok alá is becsülték
a konzervatív vezetõt. Többnyire engedték,
hogy õ határozza meg a napirendet abban a
reményben, hogy úgyis felmerülnek majd olyan
kényes témák, mint például az
abortusz, az egynemûek házassága vagy Kanada
kapcsolatai a Bush-kormánnyal. De Harper
keresztülhúzta a kormány
számításait, sõt ötleteit az addigi
liberális szavazók is szívesen fogadták.
Ezenkívül azzal építette fel az addig szinte
nem is létezõ szavazóbázisát
Québecben, hogy egy fontos ígéretet tett: a
francia–kanadai tartomány több autonómiát
kapna Kanadán belül. Ez a nézet
összeegyeztethetõ a konzervatívok által
támogatott decentralizációval.
Míg az ötvenöt napos kampány elsõ
felében Harper különbözõ
ígéreteket tett, addig a kampány második
felében már hevesen bírálta a
liberális pártot erkölcsi fronton: 2004-ben hatalmas
sikkasztási botrány pattant ki, amikor kiderült,
hogy 150 millió dollár tûnt el az
adófizetõk pénzébõl: az összeg
a kormányzó párthoz közeli
marketingcégekhez került, onnan pedig egy része
vissza a liberális párt kasszájába. Az
ügyet vizsgáló John Gomery bíró
végül kiderítette, hogy Paul Martint, az akkori
pénzügyminisztert nem terheli felelõsség,
bár a liberális párt számos magas
rangú vezetõje részt vett vagy tudott a
sikkasztásról.
Kanadában most egy korszak végéhez
érkeztünk. Martin beismerte, a liberálisok
hibáztak: „Kormányunk nem volt tökéletes, de
a kanadai értékek mentén próbáltunk
minden erõnkkel kormányozni, és nagy nemzeti
törekvéseinket, reményeinket és
álmainkat valóra váltani.” De
nyilvánvalóvá vált a korteskedés
során, hogy a kormányzó liberális
párt kifogyott az új ötletekbõl, és
mára a valahai dinamikus szervezet fáradtnak és
irányt vesztettnek tûnik. Ezzel szemben a
konzervatívok megmutatták, hogy
középpártiak, és hogy széles,
sokszínû bázisra épül a párt.
Harper kihívása az lesz, hogy a választások
után is megmaradjon a béke a párton belüli
különbözõ irányzatok között.
Amennyiben erre a feladatra képes lesz az új
miniszterelnök, talán nem tekintenek úgy
többé a liberálisokra, mint természetes
kormánypártra. Végre két
kormányzásra képes pártja van
országnak. És ezzel csak nyer a kanadai demokrácia.
A szerzõ az ottawai egyetem
történelem tanszékének
tanársegédje és
PhD kandidátusa