Búcsú
Pétertől
Ádám Péter
unokatestvérem emlékére, aki 2004 október
23-án szívszélhűdésben elhúnyt
Péter elhúnytának döbbenetes híre
nemcsak teljesen váratlanul ért bennünket, de
abszolút hihetetlennek is tűnt. Péter a
tökéletes megtestesülése volt mindig
magának a megállás nélküli,
folytonosan és optimistán pergő életnek.
Elképzelhetetlen, hogy nem láthatjuk többé a
mindig megnyerően kedves mosolygós arcát, nem hallhatjuk
közvetlenséget sugárzó és bizalmat
keltő bariton-színezetű hangját, nem
élvezhetjük kimerithetetlen tartalmú, rendkivül
széles skálájú humorát, amellyel a
környezetét mindig csak nevetésre fakasztotta, soha
nem sértette.
Magával született tehetsége volt ez a
kettőség--részben talán
édesapjától is örökölte-, az
emberek megbecsülésének és
megnevettetésének ez a tökéletes
összeegyeztetése. Értékes és
mély bölcsesség volt az alapja ennek a
hozzáállásnak, amelyet Péter már
kisgyerek korában tanúsított és ehhez
egész életében hű maradt.
Gyerekkorunkban nem túl gyakran, de többször is
találkoztunk és ifjúkorunk hajnalán volt
egy hosszabb--vagy két évig
tartó--periódus, amit Kolozsvárott ugyanabban a
lakásban töltöttünk. Az egymással szoros
kapcsolatot tartó unokatestvérek közt Péter a
fiatalabb korosztályhoz tartozott. Ennek ellenére
valamennyiünk egyöntetű tiszteletét vívta ki
azzal, hogy korához képest általában
meglepően józanul, higgadtan és az igazságot
keresve viszonyult a köztünk felmerülő
problémákhoz.
Külön fejezetet lehetne írni a
bátorságáról,
öntudatosságáról, a következetes
helytállásról, amelyről még a
magyarországi sztálinista diktatúra idején
tanubizonyságot tett és ezt a Nyugatra vezető
kivándorlása után is--végeredményben
egész élete folyamán--folytatta.
Péter más kisgyerek korától egy sereg
területen igen tehetségesnek bizonyult. A második
világháború viharos eseményei, majd az
utána következő periódusban igen mostoha
családi körülményei nem tették
lehetővé számára, hogy egyetemi
tanulmányokat végezzen. De különleges
képességeit autodidakta módon fejlesztette igen
sikeresen. Kiemelkedő példaként itt a zenei
képességeinek a kifejezését
említeném meg, zongorázás és
furulyázás útján, meglepően magas
színvonalon.
Pétert, a felnőtt embert, meglehetősen későn, csak
tizenhárom évvel ezelőtt ismertem meg közelebbről a
személyes találkozások évtizedek
után való újrafelvétele folyamán.
Alapvető tulajdonságaiban változatlanul nagyon
szeretere-méltónak és rokonszenvesnek
találtam--egy nagyon fontos többlettel: az általa
alapított közvetlen család tagjai--felesége:
Alíz és gyerekei: Christopher és Alexandra -
iránt tanúsított egészen kivételes
hozzáállásával. A mély szeretet
és gyengéd gondoskodás mindennapos
megnyilvánulásán túl volt benne egy
alapvető felelősség-érzet, egyrészt
mindhármuk jólétéért,
másrészt azért, hogy a gyerekeknek a lehető
legjobb iskoláztatásban legyen részük. Erről
a felelősségről soha egy percig sem feledkezett meg és
szegény a váratlanul bekövetkezett halála
pillanatában is azzal a nyugodt lelkiismerettel húnyhatta
le a szemét, hogy ezt a feladatot élete
végéig maradéktalanul teljesítette.
Péter, nagyon sajnos, nincs többé. Még
hosszú-hosszú éveket élhetett volna, a
saját és a családja, valamint a mi egész
nagy családunk örömére.
Eltávozásával mindannyian, többé vagy
kevésbé, elárvultunk. Messzire fénylő
mosolya emlékével igyekszünk magunkat vigasztalni.
Ez az emlék örökké megmarad
szívünkben.
Borsai Endre
Haifa, 2004 december