Skip to content

Búcsú Pétertől

Ádám Péter unokatestvérem emlékére, aki 2004 október 23-án szívszélhűdésben elhúnyt

Péter elhúnytának döbbenetes híre nemcsak teljesen váratlanul ért bennünket, de abszolút hihetetlennek is tűnt. Péter a tökéletes megtestesülése volt mindig magának a megállás nélküli, folytonosan és optimistán pergő életnek. Elképzelhetetlen, hogy nem láthatjuk többé a mindig megnyerően kedves mosolygós arcát, nem hallhatjuk közvetlenséget sugárzó és bizalmat keltő bariton-színezetű hangját, nem élvezhetjük kimerithetetlen tartalmú, rendkivül széles skálájú humorát, amellyel a környezetét mindig csak nevetésre fakasztotta, soha nem sértette.

Magával született tehetsége volt ez a kettőség–részben talán édesapjától is örökölte-, az emberek megbecsülésének és megnevettetésének ez a tökéletes összeegyeztetése. Értékes és mély bölcsesség volt az alapja ennek a hozzáállásnak, amelyet Péter már kisgyerek korában tanúsított és ehhez egész életében hű maradt.

Gyerekkorunkban nem túl gyakran, de többször is találkoztunk és ifjúkorunk hajnalán volt egy hosszabb–vagy két évig tartó–periódus, amit Kolozsvárott ugyanabban a lakásban töltöttünk. Az egymással szoros kapcsolatot tartó unokatestvérek közt Péter a fiatalabb korosztályhoz tartozott. Ennek ellenére valamennyiünk egyöntetű tiszteletét vívta ki azzal, hogy korához képest általában meglepően józanul, higgadtan és az igazságot keresve viszonyult a köztünk felmerülő problémákhoz.

Külön fejezetet lehetne írni a bátorságáról, öntudatosságáról, a következetes helytállásról, amelyről még a magyarországi sztálinista diktatúra idején tanubizonyságot tett és ezt a Nyugatra vezető kivándorlása után is–végeredményben egész élete folyamán–folytatta.

Péter más kisgyerek korától egy sereg területen igen tehetségesnek bizonyult. A második világháború viharos eseményei, majd az utána következő periódusban igen mostoha családi körülményei nem tették lehetővé számára, hogy egyetemi tanulmányokat végezzen. De különleges képességeit autodidakta módon fejlesztette igen sikeresen. Kiemelkedő példaként itt a zenei képességeinek a kifejezését említeném meg, zongorázás és furulyázás útján, meglepően magas színvonalon.

Pétert, a felnőtt embert, meglehetősen későn, csak tizenhárom évvel ezelőtt ismertem meg közelebbről a személyes találkozások évtizedek után való újrafelvétele folyamán. Alapvető tulajdonságaiban változatlanul nagyon szeretere-méltónak és rokonszenvesnek találtam–egy nagyon fontos többlettel: az általa alapított közvetlen család tagjai–felesége: Alíz és gyerekei: Christopher és Alexandra – iránt tanúsított egészen kivételes hozzáállásával. A mély szeretet és gyengéd gondoskodás mindennapos megnyilvánulásán túl volt benne egy alapvető felelősség-érzet, egyrészt mindhármuk jólétéért, másrészt azért, hogy a gyerekeknek a lehető legjobb iskoláztatásban legyen részük. Erről a felelősségről soha egy percig sem feledkezett meg és szegény a váratlanul bekövetkezett halála pillanatában is azzal a nyugodt lelkiismerettel húnyhatta le a szemét, hogy ezt a feladatot élete végéig maradéktalanul teljesítette.

Ádám Péter gyerekeivel a nyolcvanas évek közepén, Montreálban.

Péter, nagyon sajnos, nincs többé. Még hosszú-hosszú éveket élhetett volna, a saját és a családja, valamint a mi egész nagy családunk örömére. Eltávozásával mindannyian, többé vagy kevésbé, elárvultunk. Messzire fénylő mosolya emlékével igyekszünk magunkat vigasztalni. Ez az emlék örökké megmarad szívünkben.

Borsai Endre
Haifa, 2004 december