Az 1920-as években apám családjának tagjai az erdélyi irodalmi élet aktív resztvevői voltak. A Karácsonyt idén montreáli otthonunkban töltöm, ahol kezembe kerültek Szántó György (1893-1961) író emlékiratai. Nagyapám, Ádám Béla (1900-1944) közeli barátságot ápolt Szántóval és az erdélyi író nagyszüleim 1929-es esküvőjének egyik tanúja volt. Nagymamám, Borsai Mária (1906-1990) a huszas-harmincas években meseiró volt és erdélyi irodalmi körökből, valamint nővére Huszár Andrásné, illetve dédnagyszüleim–Borsai Áron és Zimmermann Laura–által rendezett irodalmi összejövetelekből ismerte meg Szántót.
Az alábbi részletekben Szántó György az 1929/1930-as családi ünnepekre tekint vissza. Az író számára vízválasztó év volt ez, hiszen ekkor vette kezdetét a nagy gazdasági világválság. Szántó nyílt, helyenként költői betekintést nyújt egy erdélyi polgári család válság előtti társadalmi életébe, melyet a gazdasági összeomlás és világháború söpört el. Ezen kivül társadalom történelmi szemszögből rámutatt a magyar régiók közti kulturális különbségekre, arra hogyan látták egymást a különböző magyar térségek. Családfa kutatás szempontjából pedig Szántó könyve számomra a meglehetősen kevés forrásanyag egyike.
Christopher Adam
“Aki olvasta Tolsztoj regényét, a “Háború és béké”-t, az pontosan megtalálja a Borsai ház levegőjét benne a Rosztov család otthonában. A méretek lényegtelenek. Patriarkális keleti derű, érzelmes és jó szívek, világos fejek és művészetért rajongók gyülekező helye, olyan menedékhely, ahol a dal és a virág méltó díszei a mindennapi életnek. Ami Tolsztoj regényében az áthidalhatatlan távolság Pétervár és Moszkva közt, ugyanaz a kettősség a magyar lélekben a Tiszántúl és Tiszáninnen, Budapest és Kolozsvár. Akkor még azt hittem, hogy ez csupán földrajzi távolság. Ma tudom, hogy Kelet és Nyugat. Most kezdtem sejteni homályosan, amit négy évvel később megírtam “Stradivari” című regényemben, hogy itt egy földrész kezdődik, Ázsia. (…)
Amikor megérkeztünk a Borsai házba, vagy tizenöt személyre terített asztal várt, mint e ház szimbóluma. Pillanatok alatt összemelegedtünk a drága Laura nénivel és Áron bácsival. Oszkár sebbel-lobbal töltögetett a poharakba a pompás érmellékiből és szilágyságiból, amig mindnyájunkat el nem áztatott. Adél bajadértáncokat lejtett, Huszár Bandiné Borsai Piri szilajul zongorázott, én kirohanásokat végeztem az ellenszenves muzsafiak ellen, Ernő igyekezett kibékíteni, sikertelenül, Luigi pedig akrobatatáncokat produkált olyan balvégzetűen, hogy véresre verte a fejét valami lámpában, és végigzuhant a padlón. Oszkár részesítette első segélyben, miután eszébe juttattuk, hogy őneki van mellékfoglalkozása is, nevezetesen az orvosi. (…)
Vasárnap reggel odaállott a Borsai ház elé Bánffyhunyad két legszebb félvére, Albrecht Duckó lovai. Hatalmas parasztszekér előtt ficánkoltak, csak Duckó tudta fogni őket. Eszembe jutott a pompás négyesfogat, amelyet Duckó egy éve fogott össze, amikor Ádám Béla barátom esküdött Borsai Micivel. Úgy beszéltek akkor erről a négyesfogatról mint valami nagy szenzációról és mialatt én Misi bácsival ott kocogtam valami fiákeren utána, tanúi minőségemben, keserű szájizzel gondoltam arra, hogy ez a négyesfogat egy elsülyedt világ utolsó mohikánja.
Nagy bűnei voltak ennek a világnak, de a bűnökért már százszor megbűnhődtünk,és hiába, szép volt ez a bűnös világ, jó volt bűnösnek lenni. Most a parasztszekéren mintha ezeket a bűnöket vezekeltük volna Hunyadtól Kőrösfőig. A szénakötegekbe belesüppedtünk, úgy rázott a szekér, mint a veszedelem, lábunk az ég felé állott, könyökünk összevissza ütődött. Kínomban Ady Endre vörös szekerét láttam, amint szárnyasan kél útra a lila tengeren, és ez az angol félvérektől repített paraszti szerszám mintha csúfondárosan akart volna megfizetni a fene büszke, sallangos szerszámú, prüszkölő úri négyesfogatokért.”
Szántó György, Fekete Éveim (Budapest: Gondolat Kiadó, 1973).